A személyiség a zene viselkedése.
A személyiségnek értékes része a stílus, ez adja a zene emberi arcát. Minden felszabadultságot sugárzó zene rendelkezik stílussal, a stílus a zene felszabadultságának, extrovertáltságának mértéke is.
A személyiség értéktelen része, és egyben az egész zenének a hitvány része a stílustalanság. A szar zene mindig a vissza_tetsző viselkedésvonások, személyiségvonások miatt szar. A stílustalanság általában kétféleképpen ölt testet: vagy az van, hogy valami_lyen érzést vagy hangula_tot akarnak erőltetni úgy, hogy az sajnos nem kerül bele a zenébe, vagy azért mert az előadó tehetségtelen, de erőlködik, vagy pedig beteges a koncepciója/érzülete az adott érzéssel/hangulattal kapcsolatban. Vagy a másik az, amikor az egész személyiség annyira sekélyes vagy aberrált, hogy abból csak rossz származik. A stílustalanság alá tartozik tehát minden elképzelhető rossz: hatás_vadászat, túlhangsúlyozás, erőlködés, giccs, nyál, merev_ség, modorosság, piperkőcség, felszínesség, idétlenség, affektá_lás, póverkedés, gyűlölet (amikor a keménység helyére agresszió kerül), letargia (amikor a mélység helyére energiavámpírkodás kerül).
Ha egy zenének „kevés a stílusa”, és vele szemben nagy az atmoszféra- vagy érzelem-tartalma, az azt jelenti, hogy a zene nem stílussal kommunikál, másképp mondva kevés személyiség nyilvánul meg a zenében. Emiatt értelemszerűen kevesebb lesz a stílus_értéke, de ez nem jelenti egyáltalán, hogy a zene stílustalan, csak azt hogy befelé fókuszál. Stílustalanság mindig ott kezdődik, amikor a személyiségnek negatív része van.
A karakter a zene íze, a zene kifinomultságának mértéke.
A karakter érzelmek helyett egy érzetet kelt a hallgatóban. Érzelmet csak közvetetten kelthet (azalapján, hogy az adott érzet a hall_gató számára milyen jelentőséggel bír), célirányos érzelmet nem tartalmaz. (Egyetlen kivételt ismerek, amikor a végletekig kifinomult érzet egy érzelem is egyben: Autechre – Iera, de ez annyira nem jellemző, hogy ez a szám ettől olyan jó.)
A karakter két jól elkülöníthető részből állhat: stílus és atmoszféra. Mindkét összeteverőre egyformán jellemző, hogy a kifinomultsága határozza meg mértékét: a személyiség erőteljessét és komplexitását, vagy az atmoszféra azon képességét, hogy egy nagyon konkrét hangulatot teljesen kitapinthatóvá és élesen elkülöníthetővé tesz. A stílus a karakter extrovertált, az atmoszféra a karakter introvertált része. (Nyilvánvalóan mivel a karakter érték, ezért a benne rejlő extraverzió nem megy a mélység rovására, nem komolytalanít.)
Általában egy 10-es skálán 5-8 pontos zene a stílussal ér el kifinomultságot, egy 9-10 pontos pedig atmoszférával. A hangulatfestő zenék csak egy kis hányadát teszik ki a világ zenéinek, közepesen kifinomult atmoszférájú zenéből aránylag kevés van. A magasfokú kifinomultság viszont jóval gyakrabban manifesztálódik atmoszférában, mint stílusban; ritka az, amikor a személyiség összetett_sége által válik a karakter végletekig kifinomulttá.
Az atmoszféra nem tartalmaz negatív értéket, negatív atmoszféra nincs. Giccs van, hangulatoskodni akarás van. Ez pedig egy szemé_lyiségvonás. Nyugtalanító vagy nyomasztó atmoszféra nyilvánvalóan érték, és nem összekeverendő a szar személyiségből közve_tet_ten származó nyomasztó érzetekkel.
Az érzelem az a része a zenének, ami közvetlenül a hallgató személyes érzelemvilágára vagy kedélyállapotára irányul.
Az érzelem teljesen elkülönítendő a karaktertől, de kapcsolódik hozzá lazán. Az érzelem mindig fölhasználja a karaktert az érzelmi keret kialakítá_sához. A stílus felhasználásával kommunikálhat a személyiségen kereszül, ilyenek pl. a bulizós zenék, vagy a mély lelki fájdal_mat tartalmazó zenék. Illetve felhasználhatja az atmoszférát, mint hangulati keretet, idetartoznak típikusan a mennyei hangula_tot árasztó zenék. De felhasználhatja mindkét karakterelemet, mint pl. fesztiválhangulatú zenék, vagy nagyon tökös, de introvertált zenék.
Az érzelem esetében nincs szó kifinomultságról. Az, hogy egy érzelem mennyire konkrét, a komplexitásából fakad, vagyis hogy mimin_dent kellett hozzá valakinek megélni, hogy érezni tudja. A komplexitástól nem lesz értékesebb, „karakteresebb” az érzelem.
Az érzelmességet nem határozzák meg szubjektív, emberenkénti tényezők, de az se, hogy hányan érzékenyülnek el a zenétől. Aki az érzelmi értékre a legtöbb érzelemmel reagál, annak a reakciója az objektív érték. Ugyanakkor csak az ízléses, stílusos érzelmek minő_sülnek érzelmi értéknek. Az érzelmi reakció azon része, amelyhez a hallgató ízléstelenségre való érzéketlensége volt szükséges, nem számít.
Az értelmességet nem befolyásolja a kontextus hiánya, azaz a megfelelő kontextusban kell értelmezni. Az érzelmi értéket nem befolyásolják a zenétől független tényezők, úgy kell értékelni, mintha minden szükséges körülmény adva lenne. Ebben az értelemben a komplexitástól nem lesz kevésbé értékesebb sem az érzelem.
Az érzelemnek negatív tartománya nincs. Tehát, csakúgy, mint az atmoszféránál, nincsen rossz érzelem, ami rontana a zenén. A negatív érzelem nyilvánvalóan érték. Ha pedig egy zene tele van valaki ízléstelen érzelmeivel, akkor a zene nem érzelmes, hanem érzelmeskedő személyiségű, ami a személyiség számlájára írandó.
A zene eredeti kontextusának olyan mértékben van jelentősége az érték szempontjából, amilyen mértékű a zene eredeti kontextuális szerepe. A kontextus bármelyik pozitív összetevőhöz hozzáadhat.
2013, Bene László